Ilyen öngyilkosságot még senki sem látott Magyarországon

Józan ésszel nehezen összeegyeztethető lépésektől hangos a magyar politika bő kilenc hónappal a következő országgyűlési választás előtt. Pár nappal ezelőtt a 2022-es parlamenti választást nagy előnnyel nyerő Jámbor András döntött úgy, hogy nem indul 2026-ban. A nulla százalékon álló Párbeszéd politikusa pedig áprilisban még arról beszélt, hogy ő bizony nem fog visszalépni, mivel komoly támogatottsággal bír helyben, és képes lesz ismét megnyerni az egyéni körzetét.

Korábban a Momentum Mozgalom két egyéniben nyertes képviselője (Orosz Anna és Hajnal Miklós) dobta be a törülköző a Tisza előtt, majd pedig az egész párt úgy döntött, nem indulnak 2026-ban. Hasonlóan döntött Márki-Zay Péter pártja is. A Mindenki Magyarországért Mozgalom 0,64 százalékot ért el a tavalyi EP-választáson, így vérmesebb reményeik nem lehettek, de a Momentum lényegesen nagyobb támogatottságnak örvendett a tavalyi voksolásokon, így az ő döntésük némileg meglepőbb volt. 
 

A fenti visszalépésekben közös elem, hogy mindegyikre állítólag azért került sor, hogy így növeljék Magyar Péter alakulatának 2026-os győzelmi esélyeit. A választási indulástól elállók szerint azzal, ha ők ringbe szállnának, azzal a Tisza Párt százalékai csökkennének, míg rájuk adott esetben a kormányváltás kerékkötőinek szerepe jutna. Az utóbbi feltételezéssel kapcsolatban persze semmilyen tényszerű adatot nem láttunk. 

A visszalépések másik különös aspektusa az volt, hogy látszólag a politikától visszavonulók nem kértek semmit.

Bár nem most jöttem le a falvédőről, de szinte biztosra lehet venni, hogy nem „ingyen és bérmentve” születtek meg ezek a látszólag teljesen értelmetlen döntések. Mivel bizonyítékaink az utóbbira nincsenek, így csak feltételezésekkel élhetünk, hogy a Tisza elől elugrók adott esetben bízhatnak valamilyen kormányzati, vagy államigazgatási pozícióban, ha Magyarnak sikerülne nyernie 2026-ban. 

Értelmezhetetlen jelenség

Mindazonáltal a hazai politikát immár évtizedek óta figyelőként nem nagyon tudom hová tenni ezt a jelenséget. A politikában teljesen természetesek a különféle alkuk egy-egy párton belül, vagy éppen hasonló nézeteket valló, de mégis külön pártok között. Ilyen alkuból megszámlálhatatlanul sokat láttunk már Magyarországon, és ezekben közös elem volt, hogy mindegyik fél számára értelemszerűen biztosított valamilyen előnyt, de egyben valamilyen hátrányt is. Azonban arra nem igazán volt példa eddig, hogy amikor még ki sem írták a 2026-os parlamenti választást, a jelölteket és az induló pártokat sem ismerjük, egyesek valamilyen nehezen azonosítható cél miatt bedobják a törülközőt. 

Egy politikai párt, ha valóban arra szerveződött, hogy a közéletben valamit képviseljen, akkor azért képes a végsőkig is elmenni. Magyarországon a politikai érdekérvényesítésnek több szintje van. Egy párt számára a legalsó szint, ha elindul egy választáson, és így ha csak pár hétre is, de a választók egy része megismeri őket. A következő szint, ha ennek a pártnak sikerül egy százaléknál többet, de öt százaléknál kevesebb szavazatot gyűjtenie. Ebben az esetben az adott párt a következő négy évre mindenképpen tudja biztosítani az életben maradását, mivel viszonylag jelentős állami támogatásra lesz jogosult, és sikeres politikával lehetőséget kap arra, hogy egy következő választáson bejusson az Országgyűlésbe. 

Abban az esetben, ha egy pártnak sikerül meghaladnia az 5 százalékos küszöböt, akkor vagy ellenzéki erőként, vagy pedig kormánypártként folytathatja a következő négy évben. Persze a négy éven belül is elképzelhető, hogy valaki kormánypártként kezdi és ellenzékként fejezi be, vagy éppen ellenzékként kezd, és kormánypártként fordul rá a választásra. Mindezekben a történetekben közös elem, hogy az adott közösség értelemszerűen választásról–választásra szeretne a felszínen maradni. 

1994-ben a második szabad parlamenti választáson rekordszámú jelölt indult. Volt olyan választókerület, ahol több mint 15 egyéni jelölt szállt ringbe. A több tucatnyi politikai erő célja az volt az első szabad kormányzati ciklus után, hogy nézeteik helyet kapjanak a következő Országgyűlésben, vagy legalább az egy százalékos támogatottsági szintet érjék el, hogy négy év múlva lehetőségük legyen rajthoz állni. Minden felmérés, és a közhangulat is azt jelezte, hogy a Horn Gyula vezette MSZP fogja megnyerni a választást, de abban senki nem volt biztos, hogy a szocialisták tudnak-e egyedül többséget szerezni. Mégis, egyetlen magát az akkori jobbközép Boross-kormány ellenzékeként meghatározó erő sem lépett vissza az MSZP javára mindenféle ellentételezés nélkül, annak reményében, hogy később „majd úgyis kapnak valamit”.

 1998-ban minden elemző kiélezett versenyre számított az MSZP-SZDSZ és a Fidesz között. Egy ilyen helyzetben nem lett volna meglepő, ha mindkét oldal kisebb pártjai a választás, vagy akár annak kiírása előtt visszalépnek. Mindez nem történt meg sőt, az FKGP egészen a választás második fordulójáig lebegtette azt, hogy harmadik helyen álló jelöltjei visszalépnek-e a Fidesz javára a kormányváltás érdekében. Arra akkor sem volt példa, hogy komplett pártok valamilyen későbbi kormányváltás reményében inkább nem indultak volna. 

A 2000-es évek választásain gyakorlatilag egy kétpártrendszer jött létre Magyarországon. Még azokban a kiélezett években sem tette meg a szívességet sem a jobboldalon, sem a baloldalon egyetlen alakulat, hogy „a nagy testvér” érdekében inkább nem indul a voksoláson. 

A 2010-es választásra a politikai képlet leegyszerűsödött, de egyes pártok (MDF és SZDSZ) elképesztő élethalálharcot mutatott be. Szó sem volt arról, hogy a választás előtt hátrébb lépjenek azzal is erősítve a még hatalmon lévő MSZP esélyeit. Minden trükköt bedobtak, és ez bizony „kamatozott is”, mert az MDF-nek sikerült közel három százalékot elérnie, így 2014-ig jogosult volt egy viszonylag magas állami támogatásra. 

Az úgymond „nagyobb jó” érdekében való visszalépegetés a 2018-as parlamenti választáson ütötte fel a fejét. Bár mértéke nem volt jelentős, és arra akkor sem volt példa, hogy komplett pártok mondják be „az unalmast”. A Fidesz újabb kétharmados győzelme azonban teljes lavinát indított be az ellenzéki oldalon. 

Az eredmény ismert: mára az LMP eltűnt, a Jobbik pedig állítólag még létezik, de elnökének a nevét a belpolitikával foglalkozó újságírók sem tudják megmondani. 

Mind a hazai, mind a külföldi politikában olyan öngyilkosságra nincsen példa, ami a magyarországi baloldalon és liberális táboron végigsöpör. Azt sem tudjuk, mikor lesz ennek vége, és hol áll majd meg a lavina. Példátlan, hogy csupán bemondásra több tucat politikai szereplő véget vet nehezen felépített politikai pályafutásának, csak azért, mert állítólag van egy párt, amelyik képes lehet leváltani a kormányt, és ennek érdekében nincsen olyan ár, ami túlságosan drága lenne. 

A másik eshetőség, hogy akik már a vakra visszaléptek, vagy majd a jövőben ezt megteszik, azok igazából tényleg semmit sem gondolnak a vélt közösségükről, sem pedig az országról és a világról. Akinek valóban vannak gondolatai, és még be is száll a politikai ringbe, azok szinte biztosan nem adnak fel mindent a semmire. 

Ha pedig csupán bábok, akkor legalább ezt maguk vallották be a hátalépéssel. 

Azok pedig, akik még tényleg rendelkeznek valamilyen ideológiával és tervvel a jövőt illetően az ellenzéki oldalon, de a hatalmas nyomás miatt mégis úgy tervezik, hogy nem állnak ki a választók elé 2026-ban, ők jobb ha tudják, a politikai öngyilkosság után biztosan nem lesz feltámadás.  

Nyitókép: Tordai Bence Facebook-oldala